Hírek :
    • Kékestető Sícentrum NYITVA!  

    •  
    • SZERDA REGGEL már teljes felvonóhosszban - 1 km hosszú sípályán - lehet síelni!

       

      Síeljen a Vendégházunktól 15 percre, Magyarország legmagasabb pontján KÉKESEN!!!

       

      NYITVA!!!

       

Palócok

Palócok

Palócok A "palóc" szó a Kárpát-medencébe a magyarokkal együtt érkező kunok, orosz, lengyel megnevezése /polovec - jelentése kun/, és bár a honfoglaló kunok egy-két száz esztendő alatt úgy asszimilálódtak, hogy sem nyelvük, sem kultúrájuk nem maradt meg, A Felföld déli részén élő, sajátos életmódot és kultúrát teremtő népesség megnevezése a palóc maradt.

 

 

 

 

 

A Palócok eredete

 

A "palóc" szó a Kárpát-medencébe a magyarokkal együtt érkező kunok, orosz, lengyel megnevezése /polovec - jelentése kun/, és bár a honfoglaló kunok egy-két száz esztendő alatt úgy asszimilálódtak, hogy sem nyelvük, sem kultúrájuk nem maradt meg, A Felföld déli részén élő, sajátos életmódot és kultúrát teremtő népesség megnevezése a palóc maradt.

Az Alföld és a Kárpátok között húzódó hosszú sávban, a Magyar Középhegység völgyeiben, lapályain a magyarság egy néprajzi csoportja, a palócok élnek. Történelmük, tájnyelvük, életmódjuk és hagyományaik megkülönböztetik őket a körülöttük lakó népcsoportoktól, magyaroktól és szlovákoktól. Nagyobb részük Magyarországon, a kisebb pedig Szlovákia déli részein lakik, de tudományos kutatások alapján inkább a magyarországi palócok ismertek.

A mintegy millióra becsülhető népesség etnográfiai tekintetben számos csoportra oszlik, de központjuk a Mátra környéke. Innen keletre, nyugatra és délre 50-100 kilométeres távolságban helyezkednek el a velük rokon palócos csoportok, közöttük keleten a barkók, nyugaton a Zobor aljaiak, akik Szlovákiában laknak. A Mátra-vidéken, mint a palócok etnikai és kulturális központi táján a leginkább felismerhetők azok a vonások, amelyek a környező csoportokat az egész nagytájon jellemzik.

palc_pardi

 

A 2002-ben megjelent Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyvében Paládi Kovács Attila: A palócok eredete, etnikai összetevői című publikációjában találkozunk a palóc népcsoport eredetére utaló eddigi kutatások összegzésével, amely alapján megállapítható, hogy erre vonatkozóan három lehetséges válasz valószínűsíthető:

1. A palócok a kabarok utódai
Az Anonymus által kunnak nevezett kabar vezérek többségének szállásterülete északon volt. A palócok ősei a honfoglalás idején a magyar törzsekkel együtt érkeztek és települtek meg a Kárpát-medencében. A Hont, Nógrád, Gömör-Kishont, Borsod, Bükk-vidéken, Hevesben a Tarna-Zagyva felső völgyszakaszainak első foglalói között viszont nem találjuk a kabar eredetű nemzetségeket. Ezzel szemben megtalálhatók a Bodrogközben, Csallóközben, Fejér megyében, a Mezőföldön, Baranya és Torontál kisebb körzeteiben.

2. A palóc népcsoport magja polovec-kun eredetű
E szerint a honfoglalás után 200-300 évvel, de mindenképp a tatárjárást megelőzően érkeztek a Kárpát-medencébe 1100-1200 között. A főként rabságba, fogságba esett kun csoportok a nyugati, északi gyepük mellé kerültek a várispánságok és az egyházi központok uradalmaiba. Katonáskodás mellett a „szolgáló népekkel” keveredhettek és itt szláv asszonyokkal házasodhattak. Mindenképpen csak kisebb, elszigetelt területekről lehet beszélni, ahol a 13. században polovec-kunok élhettek, akik hamar elmagyarosodtak.

3. Avar, székely, kazár töredékek leszármazottai
Bakó Ferenc –a Palócok című, 1989-ben megjelent négykötetes monográfia szerzője- szentelt különösen nagy figyelmet a palócokat a honfoglalás előtti népektől eredeztető nézeteknek. A „palóc herceg” mondai alakja és a göcseji nép eredethagyománya, az avar temetők és az avar eredetűnek mondott helynevek mind ezt sugallják.

Szeder Fábián -aki a palócság kultúrájának és nyelvének első részletes leírója volt a XIX. század elején-szerint viszont a palóc nemzetség egy eredetű a magyarokkal.

Nagy valószínűséggel állítható, hogy sem a székelyek, sem a palócok nem köthetők a honfoglalás előtti népekhez, így a hunokhoz és az avarokhoz sem, inkább származhatnak később betelepült keleti néptöredékektől (besenyők, kazárok, úzok, polovec-kunok, stb.)

A palócok nevét írásban először 1656-ban említették, névnépként pedig az 1784-ből származó mezőkövesdi jegyzőkönyvben fordul elő.

 

Palócföld földrajzi kiterjedése

Palócföld a Kárpát-medence ökológiai térképén „az Északi-Kárpátok, és a Magyar-középhegység régióját, völgyeit, hegyeit, medencéit magába foglaló Felföld része. A központi Palóc táj, Nógrád vármegyében a Karancsalja vidéke, az Ipoly, a Rima, a Bán vize, a Sajó, az Eger patak és a völgyfő mögötti vízválasztó dombság.” (R. Várkonyi Ágnes, 2002, 362.)

flek.

Fülek

pard.

 

Parád

eger.

Eger

hollk.

 

Hollókő

 

A Palócföld kiterjedésének megítélése terén a XIX. századtól kezdve nagy véleménykülönbségek követhetők nyomon:

Jerney János, Reguly Antal és Horváth Péter néprajzkutatóként tevékenykedtek az 1800-as években. Szerintük Palócföld Nógrád, Heves, Borsod és Gömör megyéket érinti.

A palócokat a XIX. században Mikszáth Kálmán emelte be az irodalmi köztudatba. A palócság létének megismertetésében, hírnevének megalapozásában elévülhetetlen érdemeket szerzett egész írói munkásságával, kiváltképp az 1881-ben megjelent, A jó palócok című novelláskötetével. Ekkortól kezdték Hont és Bars megyét is a palóc lakta területekhez, azaz a Borsod, Heves, Gömör, Nógrád megyét összeszögellő részek mellett, a Mátra északi lejtőitől körülbelül a Rima és a Sajó völgyéig, s a Bükk hegységtől nyugatra az Ipoly lapályáig terjedő részekhez sorolni.

Más vélemények alapján az északi népterületen központi helyet foglal el egy kiterjedt katolikus néptömb, ahol a magyar népesség két nagy csoportja ismeretes: a palóc és a barkó. A barkók főként Borsodban, Gömörben és a Közép-Tisza vidékén, a palócok Nógrádban és Hevesben voltak ismeretesek. Ez utóbbi térség magva a Zagyva felső medencéjében, Salgótarján környékén található. A barkókat, a barkóságot nem lehet éles határral elválasztani a palócoktól és a Palócföldtől. Viszont a barkóság is pontatlanul kezelt, fiktív fogalom, amelynek elhelyezkedésére a Borsod-Gömöri Erdőhátság területét jelölték meg. Ezt a területet Nyugat felől Heves és Borsod határvize, az Eger-patak és a völgyfő mögött elterülő vízválasztó dombság határolja. Mindebből az következik, hogy a barkók nélkül megvont Palócföld csupán Észak-Hevesre és Nógrádra terjedne ki. Ennek a szűken számított Palócföldnek a Zagyva felső medencéjében, Salgótarján környékén van a középpontja.

A múlt századi vélemények azonban a Mátra vidékét tekintették a palócok fő fészkének. A XVIII. században az itt lakókat besenyőknek nevezték, így felmerülhet a lokális besenyő-palóc azonosság lehetősége. „Nyugati palóc”-nak minősül az Ipoly mentén, a Karancs vidékén és a Felső-Zagyva medencében élő nép, „középpalócnak” a Mátra mögötti, „keleti palócnak” a Medves és a Tarna vonalától keletre élő hevesi, gömöri, borsodi nép.

Malonyai Dezső kötete (1922) szerint a palócság északi határa a magyar-szlovák nyelvhatár, a keleti határa a Boldva, vagy talán a Hernád vize, déli határa a Bükk, nyugaton pedig a Vág folyó.

Viski Károly véleménye (1938) alapján a palóc népcsoport helyi központi területe a Mátra vidéke, de kiterjed a Börzsöny, a Karancs, a Bükk hegység vidékére, pontosabban a Sajó-Ipoly közére, amelyet a hegységeken kívül a Galga, a Zagyva, a Tarna és Eger vize is részekre tagol. A palócság északi határát nyelvileg is a tótság jellemzi. A palócság meghatározásának nehézségei következtében úgy gondolták a néprajzkutatók, hogy a palócságnak keretet nyújtó tájfogalmat célszerű lenne inkább Felföld névvel illetni. A Felföld azonban ugyanolyan bizonytalan, történetileg változó tartalmú tájnév, mint a Palócföld. A Felföld, mint földrajzi tájnév, jóval nagyobb kiterjedésű, mint a Palócföld. Ez utóbbi úgy viszonyul a Felföldhöz, mint például Székelyföld Erdélyhez.

 

A palóc nyelvjárás sajátosságai

Palócföldet „…..a palóc nyelvjárás tartja össze a Vágtól a Hernádig, az északi nyelvhatártól a Duna, az Északi-középhegység alsó vonaláig, de egészen benyúlva Budapestig (ugyanis még Rákospalotán is fölfedeztük a palóc nyelvjárási sajátosságokat). S a „palóc kirajzás” révén a Dél-Alföldön is vannak palócos települések. Palócföldre is igaz lehet: Magyarország kicsiben.” (Dr. Balázs Géza, 2000, 7.)

A palóc nyelvjárás mutatja a legszembetűnőbb, sajátosságokat, a legkirívóbb eltéréseket a magyar tájnyelvek között.

A nyelvjárásra jellemző a rövid magánhangzók elterjedése a hosszúak rovására. Ez elsősorban az i használatában jelentkezik.

A palócság körében az a és á magánhangzók ejtésében a köznyelvi a a köznyelvi á-hoz közelít; a köznyelvi á pedig a köznyelvi a-hoz illetve az ó-hoz. Tehát az egyiket jóval nyíltabban, a másikat pedig sokkal zártabban ejti a palóc ember, mint ahogy a köznyelvet beszélő teszi. Az ajakkerekítés nélküli a-zás a középkorból örökölt hangállapot.

A palóc nyelvjárásban a változó tövű szavak e-je alanyi esetben is legtöbbször e: tehen, szeker, vereb, keves, nehez. A hosszú, nyílt e-nek é-vé válása a középkor vége táján ment végbe, de egyes palóc nyelvjárásokban mindmáig megmaradt. Előfordul ezen a vidéken az í-zés is: szegíny, ídes. Az é hang esetében előfordul, hogy egyszer a köznyelvinél nyíltabban, máskor pedig zártabban ejtik, ennek következménye, hogy nem mindig tudják megkülönböztetni az e magánhangzót az é-től, s ez a helyesírásban mutatkozik is: kezetől, eppen, feketellett, tehen, level.

Az l hang esetében előfordul ennek kiesése-pld. vóna-vagy hasonulása az előtte álló mássalhangzóval: özöllött, talló, salló. A palóc nyelvjárás mai változatában kirívóbb sajátosságnak tűnik az l hang gyakori megkettőzése: gyüllés, allig, ellem. A rövidülés ritkább: tol a toll helyett, hulik a hullik helyett.

A palóc falvak beszédmódjában ma is általános jelenség a jésítés: gyisznó, gyinnye, Bangyi, szeretyi. De megtalálható ennek fordítottja is: hodne, hadja, hidje, fodassza.

A palóc gyakran hanyag a kiejtésben, elhagyja a szóvégi ragokat: fáé, házho, abbó. A nyelvjárás másik érdekes alaktani sajátossága, hogy kedveli a középső nyelvállású magánhangzókat a toldalékokban az alsó és felső nyelvállásúak rovására: kocsmábó, tanol, szépöl, alszonak, vonatokot, magukot, őköt, fejüköt.

A palóc beszédben az eszköz- és társhatározó val-, vel- ragja nem hajlamos a hasonulásra: lábval, Ferencvel, buszval, késvel.

Még napjainkban is megfigyelhető a főnévi igenév sajátosan palócos képzése: rínyi, futnyi, alunnyi.

A –t végű igék rövid múlt idejű alakját csak a palóc nyelv őrizte meg: kikötte, kifutta, megett, megitt mindent, megsütte. (Szabó Károly, 2000)

Gazdálkodás

A palóc család gazdálkodása, állattartása sajátos, érdekes rendszerben zajlott, annak mind időrendjét, mind pedig művelési, tartási szerkezetét tekintve.

gazdlkods.

A Cserhát, a Karancs, a Mátra és a Bükk közötti területeken az állattartás és a földművelés volt a megélhetés alapja. Mindkét foglalkozási ágra rányomta bélyegét az erdő. Egyes községek lakossága főleg erdei munkákkal, fakitermeléssel, erdei gyümölcsök, növények gyűjtögetésével, állattartással, erdei legeltetéssel és gyümölcstermesztéssel foglalkozott.

Számos családnak nyújtott megélhetést a fafaragás. Elsősorban az állattartáshoz, a pásztorkodáshoz kapcsolódott a népi fafaragó művészet. A pásztorok, juhászok, kanászok az állatok őrzése közben saját használati tárgyaikat készítették, díszítették. Botok, ostornyelek, balták, ivócsanakok kerültek ki az ügyes kezek alól.

Erdei foglalkozás volt régebben a hamu- és salétromfőzés, a mészégetés. Régebben a méhészet is szoros összefüggésben volt az erdővel. Úgymint más vidékeken, a parasztság Palócföldön is azt tartotta, hogy a vadászathoz és a halászathoz mindenkinek joga van.

 

A palóc tájak régi állattartását a makkoltatás jellemezte. Az erdei disznótartás hanyatlása elsősorban az erdőterület csökkenésével, majd a legeltetési jog szabályozásával, értékesítési nehézségekkel és egyes sertésbetegségekkel magyarázható.

A sertéstenyésztés mellett az állattartás másik jelentős ága a juhtenyésztés volt. Azokon a területeken, ahol később megszűnt a juhtartás szarvasmarhát legeltettek. Általában külön legelőre jártak a lovak, külön legelőre a szarvasmarhák. (Manga János, 1979)

A legsajátosabb munkafolyamat a kenderfeldolgozás volt. A falu határában szinte mindenütt kijelölt hely volt a kenderföld, ahol elsősorban az asszonyok foglalatoskodtak. A viseletek jelentős részét, valamint az ágyneműt, a terítőt, a törölközőt, a tarisznyát és a hamvast is kenderből varrták. Ezt részben gazdasági okok miatt tartották szükségszerűnek – nem volt ugyanis pénzük drága holmik vásárlására, de a díszítő szándék gyakorlása, az önkifejezés egyik lehetséges, motiváló eszközének is ezt tartották.

A kendert gyökerestől szedték ki a földből, „kinyőtték”, áztatták, szárították, tilolták. A puhítás után a gerebenezés következett, s ősszel fonni lehetett a „szöszt”, hogy télen már szőni is lehessen a vásznat.

textil1

textil2

A fonáshoz szerveződtek az úgynevezett fonóházak, amelyek még a XX. század harmincas, negyvenes éveiben is több településen jelen voltak. A hosszú téli estéken a fonóban zajlott a fiatalság szórakozása. Lehetett itt énekelni, táncolni, hiszen a fonóban a legények is megjelentek. (K&H Euroconsulting, 2004)